Seventh

Sziasztok!

Lassan egy év után ide toltam a pofámat tudom. Haragudjatok csak... Megértem. Viszont mikor újra olvastam a blogot újra kedvet kaptam  hozzá! Hiányzott! Úgy olvastam ezt a blogot mintha nem az írója  lennék, hanem az olvasója! Újra rájöttem mit is szerettem a blogjaimban. Ezt nektek köszönhetem!:)

U.i.: olvassátok vissza az előző részeket, ha véletlenül nem emlékeznétek (amit nem csodálnék) ha olvassátok még a blogot kérlek kommentáljatok!

~Zayn Malik~

Hajnali négyet mutatott az óra mikor felkeltem. Nehezen birtam megmozdulni a rajtam fekvő Cara miatt. Fájdalmasan kémleltem arcát, talán utoljára. Mikor az este folyamán megkérdezte tőlem, hogy visszajövök-e, ugye nem lesz semmi bajom... Akkor úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg. Lehet, hogy én vagyok a föld legparasztabb embere, mert valószínűleg ez az utolsó esténk együtt és csak most mondtam el neki, hogy szeretem. De muszáj volt tudnia. Nem hagyhattam úgy itt, hogy talán soha nem tudja meg. 

Lassan kikászálódok alóla és összeszorított szemmel megcsókolom a homlokát. Amint felállok öltözni, érzem testének hiányát magamról. Mély levegőt veszek es bedobálom a sporttáskámba a cuccaimat, egyetlen egy póló kivételével, ami a kedvence. Itt hagyom neki... 

Még egy utolsó pillantást vetek rá, majd kimegyek a szobából le a lépcsőn és már a cipőmet húzom, mikor meglátom a már jól ismert papucsokat előttem, majd felnézek gazdájukra. Láttam a fájdalmas felismerést szemeiben. Tudta...

- Anya...- felálltam guggoló helyzetemből.

- Ne fiam, ne mondj semmit!- törékeny karjaiba zárt.

Azonnal vissza öleltem és nem bírtam tovább... Elsírtam magamat mikor megéreztem anyám zokogását karjaimban.

- Vissza jövök! Ígérem!-néztem szemeibe.

- Ne ígérj olyat fiam, amit nem biztos, hogy be tudsz tartani.-simogatta meg karomat.- Vigyázz magadra amennyire csak tudsz!- anyai csókot nyomott arcomra, amire bólintottam.

-Anya, ne mond el Cara-nak, hogy hol vagyok kérlek... Utánam jönne...-utoljára megöleltem a nőt ki felnevelt, majd érzelmes búcsút véve, beültem a kocsiba és elindultam Bradford felé... Ahol talán a halálomat lelem.

~ Cara ~

Reggel mikor felkeltem hiányoltam Zayn testének melegét, ezért az ágyban tapogatózva kerestem őt, de nem találtam. Azonnal felkaptam a fejemet és mikor édes illatokra lettem figyelmes, ami a konyhából jött, azonnal elmosolyodtam. 

Na mivan Malik, már főzöl is?-gondoltam magamban.

Erőt véve magamon sietősen mentem be a konyhába, ahol csalódás ért.

- Hol van Zayn?-néztem Trishara, aki a sírastól bedagadt szemeit rám emelve próbált mosolyogni.

- Kész a reggeli!- tette le az asztalra a palacsintákat amiktől hirtelen elment az étvágyam.

 

Elkapott a sírógörcs. Elment. Zayn búcsú nélkül itt hagyott. Trisha magához akart ölelni, de nem engedtem. Felfutottam a szobámba, őt keresve. Mégha tudtam is, hogy már elment...

Kinyitogattam a szekrényét és nem láttam benne semmi mást csak a kedvenc pólómat, ami igazából az övé. Erre visszagondolva már levegőt is alig kaptam, úgy sírtam. Egyszerre voltam dühös, szomorú, letört és magányos. Pólóját szorongatva csúsztam le a falhoz simulva a földre. 

*3 nappal később*

Elképesztő, hogy mekkora ürességet hagyott maga után, távozásával. Mintha életképtelenné váltam volna nélküle.

 Az, hogy három napja semmit sem hallottam felőle, megőrjít. Trisha látszólag jobban viseli, de szerintem csak miattam próbál erősnek mutatkozni. Elvégre mégis csak az egyetlen fiáról van szó...

Mivan, ha már nem is él? Nem... Belegondolni is szörnyű ilyenbe. Zayn erős, ügyes és bátor, na meg persze okos is! Tud magára vigyázni! Próbáltam bemagyarázni magamnak.

A nagy francokat! Sose tudott magára vigyázni! Mi mindig egymásta figyeltünk oda, de nagyon... Egyikünk sem tanult meg önmagára vigyázni. 

Istenem Zayn... Bárcsak újra láthatnálak épségben és egészségben! Bárcsak újra hallanám a hangod ahogy azt mondod "szeretlek". Bárcsak itt lennél velem...